Egyház – szemben jövőjével
A Plébániai esték sorozat eseményeként 2014. március 15-én, nemzeti ünnepünk évfordulóján, Szabó Ferenc jezsuita szerzetes (teológus, tanár, író-költő, újságíró, rádióműsor-szerkesztő) volt vendégünk, előadónk az öttevényi Római Katolikus templomban. Előadásának témája az „Egyház – szemben jövőjével” címet viselte, ami korunk, és a múlt évszázadok Egyházon belüli eseményeiről, azok jövőbeni lehetséges társadalmi-, hitbéli hatásairól szólt.
A – hallgatóság számára is – nagy sikerrel zárult előadásról, egy rövid beszámolót igyekeztünk készíteni kedves olvasóinknak:
Kétségtelen tény, hogy korunk legjelentősebb egyházi eseménye a fél évszázaddal ezelőtt, 1962–1965 között megtartott II. Vatikáni zsinat volt. Amikor 1959. január 25-én XXIII. János pápa (1958–1963) bejelentette, hogy egyetemes zsinatot kíván összehívni, még ő maga sem látta pontosan, milyen kérdéseket tárgyalnak meg, merre tart majd, mit eredményez a zsinat. A második ülésszaktól VI. Pál pápa (1963–1978) vezette, és ő fejezte be a zsinati munkákat. A zsinat „kopernikuszi fordulatot” hozott a katolikus Egyház életében és küldetésében. A II. Vatikáni zsinat kiegészítette az 1870-ben félbeszakadt I. Vaticanum egyháztanát: a mostani zsinat újdonságaihoz tartozik többek között a Lumen gentium 22–26. pontja a püspöki kollegialitásról és püspökszentelésről (a zsinat eldöntötte, hogy ez az egyházi rend teljessége). Továbbá kidomborította a keresztények egységének ügyét és a világiak szerepét az egyház küldetésében.
Yves Congar domonkos teológus, az egységtörekvés egyik élharcosa emlékeztetett rá: VI. Pál kijelentette: tudatában van annak, hogy az egység útján a legnagyobb akadály a pápa (vagyis a pápai primátus gyakorlása), jóllehet küldetése a kommúnió, a keresztények szeretetközösségének szolgálata. II. János Pál enciklikájának (Ut unum sint 95–96.) szakasza „a primátus gyakorlásának új formájáról”, valamint a körlevél egész 6. fejezete (88–97.) Róma püspökének egységszolgálatáról már korábban is foglalkoztatta a teológusokat. II. János Pál szemlélete tehát nem teljesen új, hiszen ő maga is gyakran hivatkozik a II. Vatikáni zsinat dokumentumaira, ezek viszont már az ökumenikus katolikus teológia korábbi kutatásainak gyümölcsei. Péter utóda, Róma püspöke mindenekelőtt püspök a többi között, az első, tagja a püspökök kollégiumának, éspedig felszentelése folytán az – a hit közösségében. Ferenc pápa minden megnyilatkozása és gyakorlata világosan arra vall, hogy teljes szívvel igyekszik megközelíteni a „szegény és szolgáló egyház” zsinati eszményét, és így határozottan az egyházak egységén munkálkodik. A most megjelent Evangelii Gaudium (Az Evagélium öröme) kezdetű apostoli buzdítása 32. pontjában pedig kifejezetten programként fekteti le az említett megújulást (ugyanazokra a pápai megnyilatkozásokra hivatkozva, mint Y. Congar): „Amikor arra kapok felszólítást, hogy úgy éljek, ahogyan másoktól is megkívánom, gondolnom kell a pápaság megtérésére is! Rám tartozik, hogy mint Róma püspöke nyitott legyek a keleti javaslatokra: úgy gyakoroljam szolgálatomat, hogy az hűségesebb legyen Jézus Krisztus szándékaihoz és az evangelizálás jelenlegi szükségleteihez.”
A pápaságnak és az egyetemes Egyház központi struktúrájának is szüksége van arra, hogy meghallja a hívást a lelkipásztori megtérésre. A II. Vatikáni zsinat is állította (Lumen gentium, 23), hogy az ősi pátriárkai Egyházakhoz hasonlóan, ’napjainkban a püspökkari konferenciák sokféle és hatékony segítséggel járulnak hozzá ahhoz, hogy a kollegialitás szelleme kézzelfogható módon megnyilatkozzék’. De ez a kívánalom nem valósult meg teljesen, mert még nem dolgozták ki kellőképpen a püspökkari konferenciák olyan statútumát, amely konkrét feladatokra felhatalmazza őket, beleértve bizonyos tanbeli tekintélyt is. A túlzott centralizálás, ahelyett, hogy segítene, bonyolítja az Egyházéletét és missziós dinamizmusát.” Látjuk, hogy már a II. Vatikáni zsinat által kijelölt korszerűsödés irányában előrelépés történik a jezsuita Ferenc pápával, aki „Róma püspökeként” mutatkozott be, és – a jelek szerint – XXIII. János nyomdokába lépve a „lelkipásztori” szempontokra helyezi a hangsúlyt. Idézek a híressé vált interjúból, amelyet az olasz jezsuiták La Civiltà Cattolica című folyóirata főszerkesztőjének adott: „Világosan látom, hogy az a dolog, amire az egyháznak leginkább szüksége van, az az a képesség, hogy gyógyítsa a sebeket, felmelegítse a hívők szívét, hogy közel legyen az emberekhez. Én úgy látom az egyházat, mint egy tábori kórházat a csata után. Haszontalan dolog egy súlyos sebesülttől a koleszterin- és vércukorszintje után érdeklődni. Előbb a sebeket kell ellátni, utána beszélhetünk minden másról. (…) Az egyház néha apró dolgokba, kicsinyes előírásokba zárkózik. A legfontosabb azonban az első hír (= Isten országának örömhíre): Jézus Krisztus megváltott téged! Az egyház szolgái legyenek mindenekelőtt az irgalmasság szolgái. (…) Legyenek irgalmasak, törődjenek az emberekkel, kísérjék őket jó szamaritánusként, aki lemossa, megtisztítja, fölemeli felebarátját. Ez a tiszta evangélium. Isten nagyobb, mint a bűn. A szervezeti vagy szerkezeti reformok másodlagosak, vagy csak később jönnek. Az első reform a magatartás reformja.”
A megszokott felfogás szerint a pápa lelkipásztori szolgálatának létjogosultsága mindenek előtt tanítói hivatala; ez a hivatal alkotja Róma püspöke par excellence (kiváltképpen) szolgálatát, amelyet az Egyháznak és a világnak ad az Evangélium szerint. A francia jezsuiták havi folyóirata, az ETUDES száma figyelemre méltó tanulmányt közöl Jean-François Chiron, a Lyoni Katolikus Egyetem teológiaprofesszorától: A római Egyház szemben jövőjével címmel. Chiron szerint el kell ismerni: a keresztény lét „római katolikus módra” és a Tradíción való őrködés eredményezte, hogy az Evangélium gyümölcsöt hozott Európában, és azon túl is az egész világon. A római katolikus Egyházban jöhetnek még meglepetések. Ez történt XXIII. Jánossal és a II. Vatikáni zsinattal, majd II. János Pál rendkívüli személyével és XVI. Benedek előzmény nélküli lemondásával; most idesorolhatjuk az új pápa fellépését, szolgálatát is. Ferenc pápa máris meglepett bennünket különböző evangéliumi gesztusaival. Az Egyház vezetőivel és apostolaival „kilép” a templom falai közül, hogy a társadalom peremén keresse a szegényeket, kisemmizetteket, és hogy mindenkinek hirdesse az Örömhírt. Ezt most hivatalos formába öntötte Ferenc idézett program-dokumentumában, Az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában. A kereszténység jövője jórészt az ökumenizmustól, a Krisztus-hívők egységétől függ. Hogy milyen lesz ez a konkrét, látható egyházi egység, pontosan nem lehet meghatározni. Tény az, hogy az utóbbi pápák többször hangoztatták: a katolikus egyház visszafordíthatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus útján.
