2014. január 31-én a szentmisét követően vette kezdetét a Plébánia esték sorozat ez évi első eseménye, melyen Maczkó Mária Emerton- és Magyar Örökség-díjas énekművész kápráztatta el a hallgatóságot szép énekével, amihez az Isten iránti mély alázat társult. Egy felemelő előadásnak lehettünk részesei, aki teheti, hallgassa meg élőben Mackó Máriát.
Lőrinc Sándor szavaival élve szeretném bemutatni őt a Kedves olvasóknak:
„Égi magasokból szól az éneke. Isten virágoskertjéből röppen fel és száll tova az ajkairól felfakadó dallam. Hogy minél többeké legyen a szárnyas szó ereje, hogy égjen és világítson a lelkekben- reményt adva a kétkedőknek, világosságot a sötétségben járóknak, cselekvésre sarkallva a tétova léptűeket, az összezavarodottakat. hogy rend legyen. Magadban és körülötted…
Ahogy hallgatom Maczkó Máriát, szinte földön túli szépség kerít hatalmába, s e szépség és teljesség nyomban lerántja a fátylat sötét kedélyünkről. Már-már éteri dimenziók nyílnak meg előttem. Nehéz eldönteni, hogy éneke által földi létünk ünnepé lett hétköznapjai kínálják-e a csodát, vagy már odaátról, egy más, szebb és jobb világból érkezik a meghívás. Keskeny a mezsgye, s csak azt érzem, hogy e bűvös erő magával ragad, és Istenhez emel.
Szemei hol nevettek, hol fénylettek az átszellemült pillanattól; egészen lénye az égiekkel való találkozás öröméről mesélt. Miközben énekelt, érezhetően kommunikált. Nemcsak velünk, hanem a fentiekkel is. A szentek kórusa, az angyalsereg is érte szorított, hiszen a siker nekik is fontos volt…
Ez a nyílt égi-földi párbeszéd gyerekkora óta jelen van életében. Génjeibe a napcserzett arcú, szántó-vető parasztemberek egyszerű hite, fényes bölcsessége és közösségtudata íratott, valamint az a természetesség, amelyre a legkönnyebben építhet a kegyelem. Nem véletlenül érzi jól magát Turán, s vágyakozik a csendbe. Letelepszik a pillanatküszöbére, hogy hálát adjon, hogy felfelé és „befelé” hallgatózzon, hogy terveivel, vágyaival kiszínezze az eget. S hogy eddze az énekhangját, hiszen – ahogyan ő fogalmaz – élete az éneke.
Mindegy, hogy közéleti rendezvényeken, művészeti esteken, kiállítás-megnyitókon lép fel, templomi áhítatban áll az orgona mellé vagy szabadtéren száll fohásza az égbe, „énekes Maczkóként”, gyerekeknek mesél, dalt tanít vagy vizsgáztat a Zeneakadémián, író-, orvos- és előadótársaival, jóérzésű politikusokkal, karizmatikus keresztényekkel menti a Kárpát-hazát, az édes anyanyelvet, kottás könyvet szerkeszt, CD-lemezt készít, zsűriben ül, interjút ad televíziónak, rádiónak, s kijavítja az újságíró gépiratát, falubeliekkel vagy művészekkel paroláz, netán bordalokkal csen jókedvet pincék hűvösébe – mindig megmarad nyíltsága, természetes őszintesége, hivatása iránti alázata. Akik ismerik, tudják róla: képtelen színészkedni, az álarcok nyomban lehullanának róla. Amikor egyházi gimnáziumba járt, akkor is büszke volt arra, hogy a debreceni Svetits növendéke, jóllehet, ezt később többször is a szemére vetették, ám ő vállalta az Istennel való „megbélyegzettséget”.
A népművészet mesterének az ének napi ima, amely gyógyítja a lelket, kiűzve belőle a sivárság és az igénytelenség démonát, ám hit, alázat, szeretet átalakított, éltető szenvedés nélkül hamisan cseng a dal. Számára haza és hűség egyenlő az Istennel, hiszen ha valaki magyarul énekkel, az feltételezhetően így is gondolkodik, s e nyelven szólhat Istenhez.
Maczkó Máriának – ahogy egyik írásában Nagy Gáspár, a fiatalon elhunyt Kossuth-díjas költő, a Magyar Katolikus Rádió szerkesztője fogalmazott – „szeretetből fogant énekszavai vannak, melynek nem mártóztak meg a mindennapok mocskában, nem használták, koptatták, nem torzították, nem facsarták, nem alázták őket mindenféle emberek. Rossz írók, rossz politikusok és hitvány mindenre alkalmatlan magyarok”.
Az eMeRTon és Magyar Örökség-díjas népdalénekes, Tura díszpolgára a remény és az igazság embere, aki mindennél többre tartja magyarságát, s képes lázadni a jóért. Mi több, magával rántja a „hasonszőrűeket”, hogy még népesebb legyen azoknak a tábora, kikkel fél szavakból is értik egymást, akiknek nem csak térkép e táj, akik e kies vidéken akarnak élni, alkotni, szeretni.”
(Forrás: Miért hiszek? LXXXVIII. kötete. „Szeretni küldött, Aki megteremtett…” Maczkó Mária énekművésszel beszélget Lőricz Sándor; Kairosz Kiadó, Budapest, 2012.)
Maczkó Mária művésznő legkedvesebb versét, Merk Mihály atya (1942-1999) imáját is megosztott velünk az öttevényi templomban:
Nem engedhetem meg, hogy a kereszt szívemnek nehéz legyen,
Nem engedhetem meg, hogy a kudarcok legyőzzenek,
Nem engedhetem meg, hogy ellenfeleim gyengének nézzenek,
Nem engedhetem meg, hogy szívemben a szeretet lángja kiégjen,
Nem engedhetem meg, hogy a kard kezemből kiessen,
Nem engedhetem meg, hogy fáradt, csüggedt, reménytelen legyek,
Nem engedhetem meg, hogy a sötét felhők elnyeljenek,
Én nem engedhetem meg az effajta gyöngeségeket.
Én arra születtem,
hogy elűzzem a sötét, fárasztó felhőket,
Hogy felébresszem a megláncolt szíveket,
Hogy reményről beszéljek a csüggedőknek,
Hogy felemeljem a leverteket,
Hogy szeressem azt, akit megvetnek, gyűlölnek,
Hogy hitről, szeretetről, áldozatról beszéljek.
Én csak azért élek,
Hogy gátat állítsak a szennynek, lelketlenségnek,
Hogy álljak a cserbenhagyott őrhelyeken,
Hogy a keresztet vivőknek segítsek,
Hogy a magányosnak fülébe súgjam: veled megyek.
Igen! Életem célja, egyetlen értelme,
Hogy hirdetője legyek, hogy harcosa legyek,
Hogy építője legyek egy szebb, emberibb, igazibb jövőnek,
Ezért engem le nem győzhetnek,
Én el nem veszhetek,
Én ebben a szent hivatásban csak eléghetek. Ámen.
